A segítő szakemberek viccesen „kéretlen hagyatéknak” nevezik azon viselkedésformáink egy részét, melyeket a szocializációs folyamat során szüleinktől sajátítunk el. A folyamat törvényszerűen bekövetkezik mindenkinél és ilyen működésünk jellemzően nem áll tudatos irányításunk alatt. Meghatározott élethelyzetekben valahogy viselkedünk, valamilyen döntéseket hozunk. Nem tudjuk megmondani, hogy miért történtek a dolgok így vagy úgy, mert sokszor bevésődött, lemásolt viselkedésminták vannak a háttérben.
Hogyan érinti ez felnőtt életünket?
Hát mondhatnám azt, hogy elég érzékenyen. Kialakulnak úgynevezett szituációs viselkedések, melyeket a hasonló helyzetek hívnak elő. Gondoljunk csak arra, hogy akár előre meg tudjuk „jósolni”, hogy párunk hogyan fog reagálni meghatározott impulzusokra. Ezeknél jellemzően szituációs viselkedéssel állunk szemben. Ha szüleink (mint a mintaadók) egészséges folyamatokat örökítenek át, akkor könnyebb dolgunk van. A tudat alatt elsajátított negatív példák azonban számos konfliktust generálhatnak interperszonális kapcsolatainkban. Ahhoz, hogy ezeket megelőzzük, kezeljük, másként fogalmazva fejlődjünk, sok önismereti munkára van szükség.
Folyamataink azonosítása
Lelki fejlődésünk társas kapcsolatok nélkül elképzelhetetlen. Különböző szituációkban partnereink visszajelzéseiben lesznek azok az információk, amelyek tükrözik számunkra, hogy hogyan viselkedünk. Ha elég éberek és tudatosak tudunk lenni, akkor megismerhetjük azt, hogy hogyan látnak mások minket, illetve viselkedésünket. A folyamatban itt érkezünk el egy rendkívül fontos ponthoz, figyelnünk kell érzéseinkre! Szomorú, bánatos, ingerült netán dühös lesz egy szituációban? Ennek valódi oka nem az információ lesz, hanem valami belső dolog. Például partnere viselkedésében olyan minták tükröződnek, melyek mondjuk édesapjára voltak jellemzőek és történetesen ezzel összefüggésben dühöt érez. Könnyen előfordulhat, hogy édesapja vonatkozásában elfojtott düh van önben, ami a szülő-gyermek kapcsolatban nem tudott felszínre törni, egy hasonló szituációban, más szereplőnél azonban meg tudja élni ezt az érzést. Ilyenkor tehát valójában nem az adott helyzet szereplőjével kapcsolatban érezzük a dühöt, hanem egy régi elfojtott érzésünk csak így tudott teret nyerni.
Tiszta apja ez a gyerek
Ismerős a mondat, ugye? Ez nem csak külső hanem belső tulajdonságokra is igaz lehet. Tudnunk kell azt is, hogy a pozitív és a negatív szülői mintákat egyaránt magunkévá tesszük, és ezek mindegyike hatással lesz életünkre. Vegyük azt a példát, hogy az apa eléggé konfliktuskerülő beállítottságú. Nem áll bele egészséges módon a vitákba, még akkor sem, amikor tudja, hogy igaza van. Inkább annyiban hagyja a dolgokat, nem lesz része a döntésekben, mert számára az a legfontosabb, hogy „békesség legyen”. Persze ehhez rendkívül sok elfojtás párosul és az érintett a lelke mélyén tudja, hogy nem jó ez így. Ha a gyermek ezt a fajta szülői mintát másolja, akkor akár a párkapcsolatában fogja ennek kárát látni. A nők ugyanis nem tartják túl férfiasnak azt, ha egy férfi nem tud kiállni magáért és így nem igazán tudnak felnézni rá. Ennek akár még a gyerekvállalásra is komoly hatása lehet.
Mit tehetünk?
Az első, hogy tudjuk azonosítani ezeket a folyamatokat. Rendkívül fontos, hogy legyünk képesek elfogadni azt, hogy a szülő azért ezt a mintát mutatta nekünk, mert ő éppen ott tartott a fejlődésben. Ne hibáztassuk hát, inkább értékeljük azokat a jó tulajdonságokat, amiket neki köszönhetünk, amik pedig károsak számunkra, változtassuk meg őket!
